A mosdatlan emberek viszolygást váltanak ki belőlünk. De nem mindig volt így. Néhány évszázada még szabályosan féltek a víztől. A középkorban mindenféle ragály hordozójaként kimondottan kerülték a vele való érintkezést. Ugyanakkor az ókorban óriási kultúrája volt a fürdőzésnek. Hogy is ez akkor? Egyáltalán mióta fürdik az ember?

A tisztasági fürdőnek változatos és nagyon érdekes története van.
Őskori elődeink fürdési szokásairól semmit nem tudunk, ugyanakkor tudjuk, hogy halásztak és úsztak, tehát bizonyosan érintkeztek a vízzel.
Ötezer esztendős fürdőkultúráról mesélnek nekünk az Indus folyó melletti Mohendrso-Daro romjai. Egy fürdő maradványait is megtalálták, 7×13 méter nagyságú medencével, melyet oszlopsor választott el a kabinoktól.
A krétai palotákban fürdőszobát és fürdőkádat is találtak a régészek.
Az antik fürdőkultúrát a rómaiak a világbirodalom minden zugába elvitték, a provincia minden városában voltak nyilvános fürdők. Róma városában hatalmas, fényűzően berendezett fürdők – mint pl. Caracalla vagy Diocletianus thermái – szolgálták a lakosság tisztálkodását, szórakozását, sőt művelődését is.
A római birodalom bukása után eltűnnek a luxusfürdők, de még a “sötét” évszázadokban sem hiányzik a tisztálkodás igénye. Tudunk a hun és avar fejedelmek fürdőiről; az óbolgárokról feljegyzik, hogy naponta fürödtek; a bizánci császárok pedig, ha útra keltek, bőrmedencés magyar fürdőt és fürdősátrat vittek magukkal.
A középkori várakban fából készült kádakban, dézsákban tisztálkodtak az emberek; a városokban pedig fürdőházak nyíltak, ahol a fürdősök, borbélyok borotváltak, köpölyöztek is. A fürdőházaknak meglehetősen rossz hírük volt, bezárásukra azonban mégsem erkölcsi megfontolásokból került sor, hanem azért, mert járványokat is terjesztettek a közös fürdők. Ebből aztán sokan azt a következtetést vonták le, hogy a fürdés, mint olyan, egészségtelen.
A higiéniai mélypontot Európa a 17-18. században érte el.
1640-ben jelent meg az igen elterjedt illemtan, ebben szó szerint ezt olvashatjuk: „Néha elmehetünk a fürdősökhöz, hogy testünk tiszta legyen, s naponként fáradságot vehetünk magunknak ahhoz, hogy megmossuk kezünket. Majdnem olyan gyakran mossuk meg arcunkat is.”
XIV. Lajos napi toalettje abból állt, hogy reggel parfümbe mártott kendővel letörölte arcát, s egy nemesúr néhány csepp rózsavizet öntött a kezére.
XV. Lajos korában a versailles-i palotában végzett munkálatok során egy befalazott helyiségre bukkantak, amelyben egy fürdőkád állt. Nem tudván mit kezdeni a díszes medencével – Pompadour márkinő utasítására – átalakították szökőkútnak.
Magyar történeti adalékokkal is szolgálhatunk e furcsa tisztaságiszony felől. Íme egy részlet Bethlen Miklós önéletírásából, mely szemléletesen mutatja, hogyan tisztálkodott egy magyar főúr, ez az igen képzett, kitűnő férfi a 17. században: „Ritkán fürödtem, kivált hideg vízben; lábamat két hétben, néha minden héten mosattam, számat reggel, ebéd és vacsora után mindenkor, és gyengén a kezemet is hideg vízzel mostam; kezemet gyakran, de orcámat hacsak valami por, sár vagy valami gaz nem érte – sohasem mostam, hanem a borbély, mikor hetenként rabságomig a szakállamat elborotválta. A fejemet talán 25 esztendeje van, hogy meg nem mosták.”
Ismeretes a törökök fürdőkultúrája; náluk a mosdás, fürdés vallási előírás volt. Budának a középkorban is látogatott „hévizeit” ők építették ki kupolás fürdőkké.
Érdekes azt is megemlíteni, hogy a dölyfös bécsi Hofburgban nem volt fürdőszoba addig, amíg Erzsébet királyné ki nem könyörögte a felséges férjétől, Ferenc József császártól ezt a kiváltságot a maga számára. A berlini császári palotában pedig még rosszabb volt a helyzet: ha I. Vilmos császár fürödni akart – mégpedig őfelsége minden héten egyszer megengedte magának ezt a luxust -, a közeli Hotel Adlonból hozatta át a palotába a bádog fürdőkádat.

És a szappan?
Liebig, a nagy német kémikus mondása szerint, valamely nép kultúrájának legbiztosabb mértéke a szappanfogyasztás nagysága.
Hangzatos mondás, csakhogy nem egészen igaz. Számos ősi kultúrát ismerünk, melyben nem használták a szappant, de ismerték a fürdést. A görögök és rómaiak fürdőikben szappan helyett bizonyos földfajtákat, alkálitartalmú anyagokat használtak; ezt illatosították is. Egyszerű „toalettszappan” volt a babliszt.
Hát a ruhát mivel mosták? Legtöbbször csak „folyóvízben”, patakokban vagy folyók partján; sulykolással távolították el a ruhából a szennyeződést. A fűre kiteregetett ruhát aztán a nap szívta szép fehérre. Nauszikaa, a phaiák királylány éppen ruhát mos társnőivel a tengerparton, amikor rátalál a hajótörött Odüsszeuszra. Gudrun, a fogoly germán hercegnő viszont kényszermunka gyanánt végzi a mosást – és az Északi-tenger hidegebb, mint a Földközi!
Már az ókorban is tisztították azonban a ruhát vegyszeres úton. Az úgynevezett „derítőföld” vagy „kallóföld” magába veszi a gyapjúból a zsírt, a lúgok a zsírral pedig oldható vegyületeket alkotnak. A fahamuból készült lúgot évezredekig használták ruha mosására. Ismerték a habzó anyagot tartalmazó szappangyökeret is.
Az idősebb Plinius szerint szappant vagyis sapo-t először a gallok és a germánok készítettek, de nem tisztálkodásra, hanem a hajuk szőkítésére. A mai értelemben vett szappan első biztos említése 385-ből származik. 800 táján már általánosan elterjedt a szappanfőzés. Faggyút és hamuzsírt főztek össze nagy üstökben. A kenőszappant a 12. század óta ismerik.
A faggyúból főzött szappanok bizony nem voltak kellemes illatúak. A kemény toalettszappant az arabok találták fel, olívaolajból és fahamu lúgjából készítették. Illatosították is, de ezt az import luxuscikket csak a jómódú emberek tudták megvásárolni.
A múlt században terjedt el jobban a növényolajból készült szappan. Nagyüzemi gyártása William H. Lever nevéhez fűződik. Nemcsak kellemesebb illatú és jobban habzik, mint a faggyúszappan, hanem olcsóbb is, különösen ha melléktermékét, a glicerint nem hagyják benne, hanem só hozzáadásával kicsapatják belőle. A glicerin a robbanóanyagok gyártásának fontos alapanyaga. Az élelmes Mr. Lever néhány év alatt milliomos lett. Fritz Henkel pedig a mosószódát keverte vízüveggel – őt tekinthetjük a mosópor atyjának.

Felhasznált irodalom: Dr. Bélley Pál Kíváncsiak Klubja